Szituációs kritika

– Elnézést, nem tudna ajánlani egy könyvet, amelyből kiderülne végre, egyszer és mindenkorra, hogy mi a csudát gondolt Gadamer a Lét és időről?
– Nézze csak! Épp most iktattam egy tanulmánycímet az adatbázisba. A szerző Nyírő Miklós, a kötet címe: Idealizmus és hermeneutika.

Azt hiszem, valahogy így festhet egy tipikus megismerkedés a Fehér M. István 60. születésnapjára összeállított kötettel. Az érdeklődő talán beadandót készít egy szemináriumra, szakdolgozatot vagy doktori disszertációt ír. Mindenesetre most ott ül egy (fogdai vagy kolostori?) cellának tűnő kollégiumi tanulószobában, összezárva a szóban forgó könyvvel és egy laptoppal, hogy csakis Gadamer Heidegger filozófiájáról alkotott véleményére koncentrálhasson.

A közeledő határidő már megint szorongásba taszítja. Kedvtelve időz még el a borítón szereplő Caspar David Friedrich-képpel. Szinte saját maga számára is váratlanul határozza el, hogy felcsapja a könyvet, és nekikezd Nyírő publikációjának. Nagy lendülettel vág neki. Kisvártatva kezdődő fejfájást érez, a szakterületébe vágó tanulmányokat olvasva mindig kinyílik a bicska a zsebében. „Lazítani!” – még mielőtt teljesen elcsügged, ellapoz a könyvben.

Az előszóra rá se hederít, a tartalomjegyzéket vizslatja. Már első blikkre világos, hogy itt nem csak idealizmusról meg hermeneutikáról van szó. A 16 tanulmánycím közül kicsit mindegyik felkelti érdeklődését, de egyik se jobban, mint a másik. Hirtelen elkezdi céltalanul lapozgatni a könyvet. A pergő oldalak némelyikén illusztrációkra lesz figyelmes: elcsábulva a vizuális élvezetnek, Nyíri Kristóf publikációjába veti bele magát.

J. C. Nyíri is, mint a kötet többi szerzője, egy hozzá közelálló témát dolgoz fel: jelesül a képfilozófia témáját. Ezúttal a teológia és a képiség viszonyáról van szó, a kérdés: hogyan és milyen szimbólumok vezethetnek el a látottól, az ábrázolttól a láthatatlan szemléléséig? Természeti és könyvvallások, sőt, ezek keveredése is szóba kerül, miközben a szerző több megfontolásra érdemes képfilozófiai tézist vesz védelmébe, és egészen különböző irányultságú szerzők műveit idézve támasztja alá a vizualitás alapvető mivoltát. A tanulmány végén pedig kiderül, a publikáció az Oxford Handbook of Natural Theologyban jelenik majd meg bővített formában. Alaposságát, témáját és jellegét tekintve viszont elférhetett volna A szépség akarata című kötetben is.

A jelen kötetben Gáspár Csaba László írásával lett párba állítva, amely szintén teológiáról és a képekről (közelebbről: az ikonok) szól, az előző publikációval szemben egyetlen hivatkozás nélkül; ezt az esszét egy „saját hangon megszólaló”, egyetlen felvázolt gondolat íve tölti ki. És az is felsejlik olvasónk számára a két cikk hatása alatt, hogy a vallásos ábrázolás a kimondhatatlan megértésében van segítségünkre, ahol is a verbalitás kevés. De ugyanígy: a megmutathatatlan megragadásában a verbalizálás szolgálhat támaszul. Így pedig az egyszerre mondhatatlan és megmutathatatlan értéséhez mindkettőre rászorulhatunk.

Maradva a vizualitásnál, hősünk Bárdos Judit filmes Dante-adaptációkról szóló cikkére ugrik, amelyben is – bár a történeti részek kicsit szárazak –, a filmelemzések egészen lázba hozzák. És sajnálja ugyan popkultúra iránt rajongó énje, hogy az első cantica anime-változata nem kaphatott helyet a tanulmányban, azért fölvési füzetébe közvetlenül a „Nyírő Miklós: Gadamer a Lét és időről” cím alá: „De Liguoro Infernója! Megnézni!”

Visszafelé halad, és Kelemen (közhasználatban lévő becenevével élve: „Jimmy”) János Isteni színjátékról szóló cikkébe kezd bele. És ennél az irodalmi elméleteket Dantéval illusztráló, kontraintuitív, de igen meggyőzően aládúcolt elmefilozófiai és „szubjektum-történeti” téziseket védelmező cikknél kerül – először és utoljára – olyan elragadtatásba, hogy belefirkál a könyvbe, megjegyzéseket téve és aláhúzásokat ejtve.

A legközelebb ehhez még Boros Gábor publikációjának tanulmányozásakor kerül: ő Gadamer, Caputo és de Sousa „érzelem-elméletei” közt ver hidat, ami nem csak azért fontos, mert az ezek szerepéről alkotott teoretikus képződményeket igyekszik közelebb hozni a „belső világunkban” ténylegesen lezajló folyamatokhoz, hanem mert az utóbbi két szerző és a nevezett téma recepciója hazánkban még úgyszólván gyerekcipőben jár.

Majd ennek befejeztével megszakítva az ugráló kapkodó módszert, elölről, lineárisan kezdi olvasni a publikációkat. Hegelről és Schellingről olvas, majd Kierkegaardról és Nietzschéről, Ortegáról és a kultúratudomány eredetéről, később Gadamer kerül sorra (Nyírő cikkét ismét lazán kihagyja). Majd elér a Tanulmányok című egységhez (vajon miket olvasott eddig? – ötlik fel benne a kérdés. De azért ezeket is átolvassa lelkiismeretesen).

Végtére is kíváncsi lesz, ki is közelebbről Fehér M. István, ha már ennyit olvasott a tiszteletére összeállított kötetből. A publikációk nem igazán igazítják el a kérdésben, hiszen a legtöbbjükben említve sincsen a professzor. Üdítő kivételt képez Boros Gábor tanulmánya, amelynek elején egy személyesebb bekezdésben nem csak kifejezi köszönetét tanárának, de megemlékezik a „Fehér M.-kör” működéséről is; Csejtei Dezső és Juhász Anikó munkájának első oldalán a szerzőpáros hölgytagjának verse áll, amely alkalmi ajánlásként funkcionál Fehér M. Istvánnak („Az ember számunkra »misztikus árnyék« / vagy fény? mire az ember hatvan / lesz, ennek is nyomába ér.” 123.); Schwendtner Tibor pedig legalább egy hivatkozással gazdagítja Fehér M. citációs listáját. A kötet döntő részben a publikációkról szól: Fehér professzorról a legtöbbet a mellékletként csatolt hatvan oldalas (!) publikációs jegyzékből tudhatunk meg, amelyben legalább négy nyelven sorakoznak a művek és előadások egészen 1973-tól. Azért ez az abszencia (e sorok írója szerint) szomorú is, bár a Festschrifteknek leggyakrabban nem célja a „címszereplő” életművének elemzése; egy idevágó szerzőről szólva: Gadamernek is csak a 90. születésnapjára összeállított kötet szólt konkrétabban hermeneutikájáról.

Az előszóból megtudható, hogy a kötetnek mintegy „háttérben maradó szerkesztője” volt Olay Csaba mellett Fehér M. István, hiszen az ő ajánlása alapján kérték fel az itt publikáló szerzőket. A tematikai „vegyesfelvágottra” pedig Fehér M. érdeklődésének tematikai sokszínűsége a magyarázat. Ugyanakkor (legalábbis megjelent műveit tekintve) eme érdeklődés homlokterében sosem állt Dante, amely megkérdőjelezi a két róla szóló cikk szereplését, de sokáig ott volt például Sartre, akiről viszont egyetlen tanulmány sem szól a könyvben. A kötet publikációit „csak fő irányok szerint rendezni, viszont egységbe foglalni nem lehetett” – írja Olay az első oldalon. Viszont az egységesítésre lehettek volna olyan jellegű törekvések, mint az azonos formai kritériumok használata, egy névmutató szerepeltetése, vagy akár egy „A kötet szerzőiről” szóló rész, amelyben mindenkiről kiderül, miképp is kapcsolható össze az ünnepelt személyével.

Hősünk ki tudja, már mióta ül cellájában, mire a publikációk végére ér. A csüggedtség és a szorongás feloldódott, a fáradtság vette át a helyét. Ilyenkor már nem is átkozza magát gyenge koncentrálóképessége miatt, és hogy szándékosan tereli el minduntalan saját figyelmét a feladatairól. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, csak 400 oldal végigolvasása után hajtja végül fejét Nyírő tanulmánya fölé. Végre megtudja, „mi a csudát gondolt Gadamer a Lét és időről”, először a gadameri értelmezés horizontjáról, majd az általa problémásnak érzett aspektusokról, végül ellenvetéseiről tud meg többet Nyírő Miklós jellegzetesen kontinentális (ez esetben a megértést nem igazán segítő) filozófiai nyelvezetet alkalmazó cikkéből.

A beadandónak ugyan lőttek, de megtudta legalább Király V. István bőbeszédű tanulmányából (a kötetben szereplő változó terjedelmű szövegek leghosszabbika), hogy „A betegség […] az emberi lény, az ittlét a maga mindenkor lehetséges létmódozatainak és létlehetőségeinek az ugyancsak lehetséges egész-létére – »egész-ségére« – utaló, illetve arra faktikusan utaló és kimondottan vonatkozó deficienciája, steresise, privációja.” (316.) Talán majd az influenzajárványra hivatkozik…

Ekkor ötlik fel benne: könnyen lehet, hogy ő az egyetlen, aki végigolvasta ezt a könyvet! (A korrektorra sem gyanakodhat, hiszen abban az esetben nem maradhatott volna benne Nyíri cikkében olyan szöveg, mint ez: „Belting_Steinmaske_with_Hn_caption.jpg”, de az írásjelek körüli bizonytalanságok Veres Ildikó munkájában, vagy a tipográfiai különbségek Király publikációjának fejezetcímei közt is eltűntek volna, de lehetne akár más szedési hibákat is említeni.) És ezzel a gondolattal nyomja el végül az álom.

Olay Csaba (szerk.): Idealizmus és hermeneutika. Tanulmányok Fehér M. István hatvanadik születésnapjára. Budapest, L’Harmattan. 2010. 450 oldal. 3900 forint.